Mélissa Da Costa - Manon virágai

Mélissa Da Costa nevével 2023 decemberében ismerkedtem meg, amikor a férjem meglepett a Manon virágai című regénnyel. Maga a sztori mókás és szívet melengető egyszerre. Mindketten elég sokat olvasunk, többnyire online vásároljuk meg a könyveket, de természetesen imádunk könyvesboltokba is járni, amikor időnk engedi. Tavaly november vége felé voltunk utoljára közösen beszerző körúton, mikor is megakadt a szemem a Manon virágai című könyvön. Úgy éreztem magához húz a távolból, közelebbről szemügyre véve a borítóját már teljesen beleszerettem és még csak ezután olvastam el a tartalmát. Na ott már nem volt menekvés, tudtam, hogy nekem ezt a könyvet el kell olvasnom. A férjem ekkor indult el felém a bolt másik feléből, én pedig széles mosollyal az arcomon mutattam neki, hogy nézze ezt a könyvet, nekem íródott. Azt tedd le! – mondta hűvös komolysággal. Oké. – válaszoltam, belül még mosolyogva, mert biztos voltam benne, hogy már réges régen megvette, hogy a szülinapomon vagy karácsony alkalmából meglepjen vele. Nem tévedtem. Miután elolvastam, megkérdeztem tőle honnan tudta, hogy ennyire magával ragad ez a történet?! Éreztem- válaszolta.

Na de, hadd osszam meg veletek, hogy miről is szól a tavalyi évem kedvenc könyve.

A regény főszereplője Amande egy meglehetősen introvertált fiatal nő, aki még a külső megjelenésében is a szürkeségre törekszik, hivatalnokként dolgozik. Aztán megismerkedik élete szerelmével Benjaminnal, aki Amande számára maga a napfény és a boldogság. De hogyan válhat mindösszesen egyetlen pillanat alatt az álom rémálommá?

Amande olyannyira a regény főszereplője, hogy minden köré épül, vele éljük a mindennapjait, belelátunk a gondolataiba, megosztja velünk élete minden boldog és fájdalmas pillanatát. Nem titok, hogy leginkább az utóbbiak szövik át a történet egészét. Amande fájdalmán keresztül úgy éreztem, az írónő az én szívemet is kitépte. Elképesztő érzelmi hullámvasút volt ez a történet, amely azért is különleges volt számomra, mert a kert központi szerepet kapott a főszereplő életében.

Gyermekkorom óta rettegem a halált. Na nem a sajátomat. Mindenkiét, akit szeretek. Jól emlékszem rá, a tojáshéj még a fenekemen volt, amikor először fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy azt szeretném én haljak meg először, hogy ne kelljen elviselnem a szeretteim távozását. Persze idővel megértettem, hogy efelett aztán végképp nincs döntési jogom, azonban a mai napig rettegve gondolok ezekre, a reményeim szerint még nagyon távoli pillanatokra.

Amande már az első oldalon megragadta a kezemet és lerántott magával a mélybe, aztán szép lassan, nagyon lassan együtt ráébredtünk, hogy eljött az ajtónyitás ideje.

„Julie ekkor feláll a mohos sziklán, és miközben én a vízhez közeledem az első tutajjal, ő ünnepélyesen megköszörüli a torkát.

-Nos hát…Amande, azért hoztál ide magaddal, hogy együtt ünnepeljük a tavasz beköszöntét. De a tavasz eljövetele egyben azt is jelenti, hogy elmúlt a tél. Lezárult egy korszak, amelyben az állatok a téli álmukat alusszák, mi pedig, emberek, bekuckózunk, magunkba zárkózunk. Ez nem valami rendkívüli dolog… Régi kínai szövegek is úgy írják le a telet, mint az elmélkedés idejét. A megújulás időszakát. Tudod, pontosan, hogy fogalmaznak?

Mivel láthatóan válaszra vár, megrázom a fejem.

-„Télen bezárjuk az ajtót, és őrizzük a kincset.” Ez szép ugye?

-Igen. Szép.

-Nos hát. Te is bezártad az ajtót, hogy őrizd a kincset, de most eljött az ajtónyitás ideje.

Egy fejmozdulattal ünnepélyesen jelet ad. Vízre bocsáthatom az első tutajt. Amit meg is teszek.”

Egy történet, amely megmutatja mekkora erő is lakozik bennünk. Ez a könyv kiemelt helyet kap a polcomon, hogy mindig rátaláljak, amikor szükségem lesz rá.

10/10+