Köszönöm Beethoven!

A konyhaszéken ülök. Egy újabb nap, amikor kihajtottam magamból a lelket is. Pár percig a jövőmön merengek. Megrekedtem. Lejárt a mosógép. Felállok.

A földön ülök, így gazolom a kertet. Megint ki kell mosnom a nadrágom. Legalább valamennyire kímélem a lábam - nyugtázom.

A volán mögött ülök, magamra erőltetett, ámde feszült nyugalommal. Száguldok a sürgősségi felé. Mellettem Ő, akinek ígéretet tettem, hogy jóban-rosszban is.

Hideg kórházi széken ülök hosszú órákon keresztül. Csendben várok. Körülöttem idegenek. Mindenki kétségbeesett. Mindenki fél. Én is félek. Eltolják előttem egy hordágyon, azt mondják tüdőembóliára gyanakszanak, de ne aggódjak. A sírás szélén lebegek.

Anyáéknál ülök az összecsukható kerti széken, hallgatom. Azt mondja nincs jól. Féltem őt.

A papír felett ülök, megint nem jön az ihlet, jó ideje képtelen vagyok írni. Dühös vagyok, ma is félbehagyom.

A kanapén ülök, felpolcolt lábbal. Nagyon fáj, nem tudom mi a baj. Félek.

A háziorvosnál ülök, ver a víz, rettegek az orvosoktól. Sorra kerülök. Azt mondja szerinte csak túlerőltettem, nincs nagy baj. De akkor miért fáj úgy, mint még soha korábban?

Megint a kanapén ülök tétlenül, felpolcolt lábbal, rohadtul nem vagyok jobban. Mindenki aggódik. Én is.

Egy rendelői ágyon ülök, az ultrahangos orvos precíz figyelemmel csúsztatja végig az eszközt a lábamon. Nincs nagy baj. Valószínűleg megerőltette. Elfogadom a véleményét, legbelül mégsem érzem, hogy megnyugodtam. Továbbra sem vagyok jól.

A vacsoraasztalnál ülök. Hétköznap este van. Csendben figyelem. Ma egy kicsit megint halványabban ég a szemében a fény. Szinte csak pislákol. A munkahelye megöli a lelkét. Ma sem erőltetem a beszélgetést. Csendben eszünk.

Ülünk az erkélyen ebéd után. Pokoli a hőség, pörgetjük a telefonok kijelzőjét. Most csak erre van erőnk. Elfáradtunk az elmúlt hetekben. Ráadásul tegnap este csodás hírek után, újra borzalmasak érkeztek.
- Most vannak a filharmonikus estek a Beethoven Parkban – töri meg a csendet.
- Ó, hát megint lemaradtunk róla – válaszolom.
Tudja, hogy gyerekkorom óta vágyom rá, hogy egyszer hallhassak egy előadást a kedvenc parkomban. Anno a felnőttek nem vették komolyan a vágyamat. Talán túl halkan kértem. Mióta felnőttem, követem a példájukat. Én sem hallottam meg a kérlelő hangomat.
- Egy férfi árul két jegyet a ma esti előadásra – megvettem, mondja.

A többszázéves fák árnyékában ülök, a nézőtér első sorában. Velem szemben Beethoven jól ismert szobra figyeli szigorú tekintettel a zenészek játékát. Felcsendülnek a dallamok, a fákon hintázó madarak időnként beletrilláznak egy-egy szólamba. Hűvös szellő lengedez, körülöttem kellemes fények pislákolnak. A zenészek megfeledkezve a külvilágról, elvarázsolják számunkra Beethoven legcsodálatosabb műveit. Pont így képzeltem.

Ülök, de immár nem egyedül. Az ölemben a kislány, akit mindennél jobban ismerek, visongva kacag a boldogságtól. Én közben némán nyelem a könnyeimet. Látod, én tudtam, hogy egyszer eljövünk, suttogom.

Itthon ülök a padon. A világ puha párnájára hajtotta fejét, a tücskök legszebb altatódalukra zendítettek. A Hold úgy döntött ma este közelebb kúszik hozzám, hogy fényével segítségemre legyen. Hiszen írok, nagyon hosszú idő után újra.

Köszönöm Beethoven!