A felelősségvállalásról

Sokat szoktam elmélkedni arról, hogy ki miért lesz olyan, amilyen. Neveltetés, alaptermészet, közösségi hatások, előző élet, vallás, Sors stb.? Vagy ezek közül több is közrejátszhat?

Ami kapcsán mindez ismét eszembe jutott, az a felelősségvállalás témája.

Újabban valahogy egyre gyakrabban kerülnek elém olyan ügyek, ahol többségében felnőtt emberek egyáltalán nem vagy csak ímmel-ámmal ( és akkor is csak azért, mert kiderült a dolog) vállalnak felelősséget a tetteikért.

De vajon miért nem teszik?

Itt megosztom a személyes történetem, ami számomra mindig meghatározó lesz. Emlékszem, hogy egész kicsi koromtól hallottam a szüleimtől, hogy milyen fontos vállalni a tetteink következményét. Biztos vagyok benne, hogy sok példát is mondtak, de őszintén egyet sem tudnék felidézni. Igazából sokáig az sem volt világos, hogy mégis milyen tettekre gondolhatnak. Azt azért idővel összeraktam, hogy ezek valószínűleg olyan dolgok, amikre utólag nem vagyok büszke.

Aztán felgyorsultak az évek és a gimnázium első évében találtam magam. A mai napig emlékszem rá, hogy, milyen megterhelő volt az első félév. Én, aki addig kitűnő voltam, nem ismertem, azt az érzést, hogy milyen rossz jegyeket kapni. Hiába tanultam, valahogy sosem bizonyult elegendőnek. Aztán jött az ominózus magyar óra. Kaposi tanár úr mindig olyan dolgozatokat íratott, hogy esélytelen is lett volna puskázni. Szigorúan egy A4-es lap negyede, 5 db egymondatos válasz az 5 db kérdésére. Ha nem olvastad el tisztességesen a kötelezőt, esélyed sem volt. Szóval ültem a padban és nem voltam felkészült, ahogy szinte senki. Láttam, hogy többen is lesnek a másikról, így hát felbátorodva és rettegve a rossz jegy gondolatától, én is lestem. Következő alkalommal aztán kiosztásra kerültek a dolgozatok. Még így sem sikerült tökéletesre, 5 alá vagy 4/5 valami ehhez hasonlóra emlékszem. Nagyjából ilyen eredményeket ért el mindenki. Szinte hallani lehetett, ahogy a teremben zúdultak le a kövek a sok kis újonc szívéről. Ekkor aztán Kaposi tanár úr belekezdett. Tudom, hogy sokan lestek, látszik a válaszokon is. Kérem álljanak fel azok, akik úgy érzik, hogy nem tisztességes úton érték el a dolgozatukon szereplő jegyet. Végtelenül hosszúnak tűnt az az idő, pedig valószínűleg csak pillanatok műve volt az egész, amíg az agyamban megszületett a döntés. Remegő testtel emelkedtem fel a padból, homályos folttá olvadt az egész terem, kivéve Kaposi tanár urat, aki velem szemben hatalmasodott, élet-halál uraként. Összeszorult gyomorral vártam, hogy meghozza a döntést a további sorsomról. Akkor vettem csak észre, hogy nem állok egyedül. Mellettem állt Betti, a padtársam, minden más szem a kettősünkre tapadt.

- Nos, mint mondtam, tudom, hogy mindannyian lestek. Ellenben, ahogy láthatják csak a két hölgy vállalta a tettét és az azzal járó következményeket. Mindezért úgy döntöttem, hogy ők ketten megkapják a dolgozatukon szereplő jegyet a bátor kiállásukért. Leülhetnek. Mindenki más egyes. Befejeztük, a dolog lezárva. Folytatjuk a következő anyaggal.

Nem hittem el, hogy ez történt és a mai napig nem felejtem el. Az esetnek lehetett volna teljesen más befejezése is, de biztos vagyok benne, hogy az érzést, amit a felvállalás bátorsága jelentett, az sem vehette volna el tőlem.

Lehet, hogy ekkor értettem meg igazán mit jelent vállalni a felelősséget, lehet, hogy sokkal korábban, csak akkor az érzést még nem követték tettek.

Hiszem, hogy akárhonnan is jöttünk, akárkik is neveltek minket, akármilyen hatások is értek bennünket, mindannyian érezzük, amikor a lelkünk azt ordítja: tudom félsz, hogy megítéltetsz, de állj fel!

Remélem idővel egyre többen lesznek elég bátrak, hogy ki merjék mondani hangosan: Nem volt helyes, amit tettem, sajnálom. Ez sosem lesz egyenlő a feloldozással, de egy új kezdethez bizony pont elég.