Hová tűnt az Isten?

Hárman ülünk az orvosi szobában. A csend gyilkosan morajlik körülöttünk. Fáradtak vagyunk. Korán reggel van, alig néhány órát aludtunk. Nagyon nehéz időket élünk. Most semmi sem állandó körülöttünk. Csak Mi, egymásnak. Hogy akármi történt és történik, végül mindig kiderül, hogy mi közösen mindent és mindenkit legyőzünk, ha kell még önmagunkat is.

Az orvos kimondja a súlyos szavakat. Tudja, hogy nehéz lehet elfogadni, de idővel transzplantációra lesz szükség.

Kővé dermedek. A gyomromat vasököl szorítja. Elfogy a levegőm. Hiszen csak Mi vagyunk egymásnak! Nem érti? Hová tűnt az Isten?

Aznap délután Ő a munkába menekül. Hagyom. Csendes magányomban halkan nyelem a könnyeimet. Aztán észreveszem, hogy Istenhez imádkozom. Először csak kérlelem, majd könyörgök neki, végül ordítva a lábai elé vetem magam, csak könyörüljön meg rajtam. Bármit megteszek, amit csak óhajt. Csak mondja ki és én azonnal végrehajtom. De nem hallok mást csak az egyre szaporább lélegzetemet. A következő gondolatom, hogy a napokban elmegyek a templomba.

Másnap dühös vagyok magamra. Milyen szánalmas vagyok. Hogyan fohászkodhattam Valakihez, aki ilyen végtelenül kegyetlen? Hűvös nyugalommal nézi végig, hogy sorban mindenki, akit szeretek, kínok kínját éli át, nem kímélve Őt sem, akivel közösen mindent és mindenkit legyőzünk, ha kell még önmagunkat is.

S ettől az Istentől várok kegyelmet? Hová tűnt az Isten, akiben hittem?