Az aranyvizű kút

Úgy képzelem, születésünk pillanatában mindannyian ajándékba kapunk egy titkos kutat, mely színültig van csodás érzésekkel, energiával, életörömmel. Mindez aranyszínű folyadék formájában ölt testet.

Életünk során aztán a mi feladatunk lesz, hogy megtaláljuk ezt a kutat, s a tartalmával gazdálkodjunk.

Jómagam hamar ráleltem a kincsemre, tudtam hol keressem, ha éppen szomjazik a lelkem. Ilyenkor telimerítettem a poharamat, hogy aztán hosszú időre újfent megerősödve éljem a mindennapjaimat.

Emlékszem volt olyan idő, amikor nagyon meggondolatlanul bántam vele, ész nélkül osztogattam mindenkinek.  Aztán egy nap észrevettem, hogy az arany nedű igencsak megfogyatkozott. Ekkor jöttem rá, hogy a kút nem magától töltődik újra, hanem az én feladatom, hogy vissza is töltsek bele. Onnantól már csak annyit vettem ki belőle, amennyire éppen szükségem volt, s mindig bőven öntöttem bele, hogy rajtam kívül a szeretteimnek is jusson belőle. Odafigyelésemnek hála, szinte mindig színültig volt az aranyvizű kutam.

Egy ideje azonban túl sokszor kerestem fel, hogy merítsek belőle, s nem igen volt mit beletöltsek.

Ma ismét meglátogattam, s mikor belenéztem, megláttam az alját. Egyszeriben rájöttem, hogy nem is feneketlen. Kifosztottam. A nyári aszály nehéz napjai a földekkel együtt a kutamat is kiszárították. S életemben talán először, fogalmam sincs, hogyan töltsem meg újra.