Első tanítási nap, avagy tényleg tanítsuk meg a gyerekeinknek fellökni a másikat?!
Megint keveset aludtam. Mindjárt felborulok a fáradtságtól. Átázott a cipőm. Miért ezt vettem fel? Jön a busz. Úristen, mekkora tömeg. Fel sem férek. Rám csukják az ajtót. Heringesdoboz. Jön a villamos. Még nagyobb tömeg. Összenyomnak. Ordítanak a gyerekek. Mindenki kiabál. Szakad az eső. Beleheltük a teret. Nincs levegő. Nem bírom. Megint nem fogok tudni leszállni. Elegem van!!! -mantráztam magamban idegesen, az iskolai tanév első napján. Egészen addig a pillanatig, amikor a feszült gondolatmenetemet megszakította a következő mozzanat.
Egy fiatal anyuka, két tündéri kisgyerekkel próbálta átverekedni magát, a végeláthatatlan tömegen. Az első kezébe akadó kapaszkodóba markolva, testével próbálta megóvni őket, de a tipikus elsősöknek készült táskájával büszkén feszítő, füligmosoly kisfiát, így is erőszakosan nyomta, lökte magával a tömeg. Néztem őket és több gondolat is eszembe jutott. Sajnáltam ezeket a gyerekeket. Sajnáltam, hogy a nagy napot, az első iskolanapot így élik meg, hogy erre a brutálisan feszült pillanatra fognak emlékezni egész életükben. Aztán eszembe jutott az is, milyen hálás vagyok, amiért vidéki gyerekként, nekem nem kellett ilyen élményeket átélnem. Tudom, nap, mint nap lehet ilyen jeleneteket látni, ennél durvábbakat is, engem mégis megérintett ez a család.
Éppen ezért, a látottakat elmeséltem egy ismerősömnek is, aki hozzám hasonlóan napi szinten kell, hogy megküzdjön a tömegközlekedés árnyoldalaival. Legalább már most megedződnek a későbbiekre. A szép szó, mit sem ér, úgyhogy arrébb kell lökni a többieket, azt veszik csak észre. Majd megtanulják. – mondta.
Elgondolkodtam a szavain. Eszembe jutottak a mindennapi utazásaim, amelyek során többnyire hiába szólok a körülöttem állóknak, hogy engedjenek le az adott járműről, meg sem mozdulnak. Igen, ilyen esetekben dühös vagyok. Végső soron azonban mindig lejutok. Persze, azt is gondolhatnám, hogy csupán az érdekemben teszik mindezt, jelezve, hogy jobban tenném, ha inkább lerogynék valamelyik ülésre és aludnék még egy kicsit munka helyett. De természetesen más következtetésre jutottam.
Ezek az emberek TÚLÉLNEK. Mindenki úgy, ahogy a rendelkezésére álló eszköztára engedi. Többnyire úgy, hogy lekapcsolják magukat, élő robotokká válnak.
Ahogy bölcs tanítómtól megtanultam, az emberek elidegenedésének 4 szintje van.
Ezek közül, kettőt láttam érvényesülni a ma reggeli történésekben is. Az első a környezettől való elidegenedés. Az ember eredendően a természet részeként létezett, de a modernizáció miatt egyre távolabb került tőle. Nem hiába vágyunk ma is kertes házba, tengerpartra, hegyekbe, erdőbe, választunk szabadtéri sportokat, ülünk a parkokban a fák árnyékéban, visszük állatkertbe a gyerekeket. Ha csak egy rövid időre is, de ismét a természet részeivé akarunk válni, megélni azt a nyugalmat, amit csak tőle kaphatunk. Ez így van rendjén.
Az elidegenedés második szintje, a közösségtől való elidegenedés. Eredendően hordákban éltünk, később a családok generációkon átívelően, egy házban lakva segítették egymást. A közösségben létezés erővel ruházta fel a tagjait. Ma a magányos farkasok korában élünk, egymagunkban pedig gyengékké váltunk. Ennek tényét nem tudomásul véve, jobb híján kompenzálni próbálunk. Látszaterővel. Agresszióval. Kiabálással. Egymás fellökésével.
Mindig hittem abban, hogy akadnak olyanok is, akik ebben a világban is úgy tudnak létezni, hogy közel maradnak az eredetükhöz. Ma is bebizonyosodott, hogy így van, csak ébren kell lenni, ahhoz, hogy lásd. A nap második felében történt utazásaim során, egy fiatal férfi kedves mosollyal kínálta fel a helyét egy idős úrnak. A feltűnően jómódú indiai család, fiú tagja, üléséről felpattanva eredt az idős hölgy után és közös nyelv hiányában, kézjelekkel mutatott az ülőhelye irányába. Az egyik buszsofőr megvárt engem, míg felszállás előtt elmentem a kukáig, hogy kidobhassam a szemetet. A távolsági busz sofőrje elindulást követően, hirtelen félreállt, megvárta és felsegítette a járműre a nehezen mozgó férfit, aki lassú tempója miatt lekéste a buszt és hosszasan ácsoroghatott volna a megállóban a következő járatra várva.
Tudom, hogy az emberekben ma is benne él a természetes közeg és a közösségben létezés igénye. Az új idők és a megváltozott életvitel miatt azonban, a legtöbben kizárólag túlélésre programozták magukat.
De vajon valóban ez a túlélő üzemmód lenne a jövőnk záloga?
