Az ajándékba kapott IDŐ
Tavaly év végén felmondtam, tettem mindezt úgy, hogy kezdetben nem volt B opcióm és mikor úgy alakult, hogy mégis az utamba sodorta az élet, nemet mondtam rá. Tudatosan döntöttem a „munkanélküliség” mellett. S hogy miért? Hát kezdjük a legelején…
Több, mint két éve annak, hogy első alkalommal, úgy igazán az önfejlesztés útjára léptem. Mindig foglalkoztatott a gondolat, hogy mi történhet például egy pszichológusnál, az életem bizonyos szakaszaiban eljátszottam a gondolattal, hogy mi volna, ha elmennék egyhez…De ahogy a legtöbb embertársamban, úgy bennem is ott volt a kétely: vajon mit gondolnának mások, ha mindez kiderülne? - hisz nem vagyok bolond. Ezt a mintát hoztuk otthonról oly sokan, de itt és most le is lövöm a poént: ma már teljesen másképp látom.
Amikor két évvel ezelőtt, végül úgy határoztam, hogy elmegyek Zsófihoz, a zsigereimben éreztem, hogy ő lesz az igazi szakember számomra. Több, mint egy éven át dolgoztunk együtt és tett fel közben olyan kérdéseket, amelyeket soha nem fogalmaztam volna meg önmagam számára. Így történt, hogy szép lassan megértettem, mit miért teszek, mitől félek, miért lépek bele újra és újra ugyanabba a gödörbe, s érzem minduntalan azt, hogy olyan vagyok, akár egy zsinóron rángatott baba egy játékszimulációban.
A megértés fázisában voltam, egy ideig paradicsomi állapotnak bizonyult, pláne nekem, aki mióta öntudatra ébredtem, az okokat keresem minden mögött, egyfolytában tanulni szeretnék, tudni, érteni mindent, ami a világban és azon túl történik. Idővel aztán azon kaptam magam, hogy csak elemzek és elemzek, már tudok, értek sok mindent, de tenni magamért, úgy igazán, még mindig nem vagyok képes.
Fejlődési utam következő fejezetében Flóra csodás, zöld kanapéján találtam magam. Tudtam, hogy a legjobb helyen járok, ha tenni is akarok, nem csak megérteni. Az első alkalommal mégis mérhetetlen bizonyossággal voltam afelől, hogy elég rendben vagyok már magammal, de azért hajtott a kíváncsiság. Elárulom, a beszélgetés feléhez közeledve már folytak a könnyeim, pedig mindig úgy hittem, nem vagyok egy túl érzelgős nő. Tévedtem. A magamtól, szinte egész életemben tudatosan eltaszított érzelmeim, immáron szökőárként zúdultak rám. Nehéz időszak következett, de a megértést már érzelmek is tarkították és apró lépésenként haladva, immáron tenni is kezdtem a boldogságom érdekében.
Mióta az eszemet tudom, a legnagyobb küzdelmem az életfeladatom megtalálása. Mégis oly sok éven át hagytam magam sodródni az árral, belefeledkezve az éppen aktuális munkába, amelyet utamba sodort az élet. Tettem, amit a társadalom követel tőlünk, teljesítettem a kötelezőt és gyakorta, annál is többet. Hiszen dolgozni kell, enni kell, a számlákat be kell fizetni. Közben éreztem, hogy legbelül, a felszín alatt, a lelkem szenved, hiszen a közelében sem jártam az életfeladatomnak. Így hát, ha már pénzem legalább volt, vettem neki szép dolgokat, ruhákat, ékszereket, szépségápolási termékeket. Vásároltam neki tanfolyamokat, képzéseket, könyveket, mert úgyis úgy szeret tanulni. Elvittem koncertekre, bulikra, előadásokra, baráti összejövetelekre, hogy szórakozhasson. Megtaláltam a legmegfelelőbb hobbit számára, növényeket szereztünk be, kertészkedtünk, otthont teremtettünk. De neki semmi nem volt elég, egyre telhetetlenebb lett. Egyre rövidebb ideig nyűgözték le az ajándékaim. Megállj!-t ordított, így döbbenten leültem és életemben először, úgy igazán figyelni kezdtem rá. Megelégelte az elterelő hadműveleteimet és színjátékokat. Egy dolgot szeretett volna mindvégig, őszintén hasznosnak érezni magát, értéket teremteni és azt beleadni a közösbe, hiszen ezért vagyunk itt, mi lelkek. Nem önmagunkért, hanem egymásért.
Nem tudtam, mégis, hogyan adhatnám meg, mindazt, amit kér, így hát úgy határoztam, felajánlok számára valamit, amit még sosem kíséreltem meg: IDŐT. Időt, hogy olyan dolgokat tehessen, amiket igazán szeret, időt, hogy lecsöndesedhessen, időt, hogy erőre kapva, újra szárnyalhasson.
Egy hónap telt el és elárulhatom, talán még sosem voltam ilyen mélységekben és magasságokban. Újradefiniálni önmagad és az életedet, az egyik legnehezebb dolog, ezt biztosan állíthatom. Megízleltem a szabadság édes ízét, amely minden alkalommal eltölt, mikor úgy tervezhetem meg a napjaimat, ahogyan csak szeretném. Elképesztő érzés, hogy akkor és annyi ideig foglalkozhatok a legkedvesebb elfoglaltságaimmal, amikor csak akarok. Végre van igazán időm önmagamra is: olvasok, tanulok, meditálok, eleget alszom, mozgok, szépítem az otthont, játszom a kiskutyámmal, puzzle-zök és virágokat gondozok, honlapot építek és iskolába járok, süteményeket készítek, hálát adok, egyre több apróságot veszek észre, elcsendesedek, figyelek, a jelenben vagyok, szárnyalok, boldog vagyok…..
….és aztán villámcsapásként hasítanak belém a gondolatok:
Mégis, hogy képzeled mindezt?
Nincs egy kicsi lelkiismeretfurdalásod sem?
Mi lesz, ha sosem jössz rá, mit akarsz kezdeni az életeddel?
Naplopó vagy? Ezt láttad otthon?
Nem lesz pénzed…kitartott leszel?
A munka = érték. Akkor mi a te értéked jelenleg?
…………………………………….
Elég! – szól közbe a legmélyebb részem.
A viharos óceán hullámai ekkor kisimulnak, a baljós felhők felett felragyog a nap, hűs szellő lengedez, madarak szelik át az égboltot.
Ahogy kitisztul és lecsendesedik minden, egy kishajó tűnik fel a végtelen horizonton, amely céltudatosan, ámde könnyed tempóval siklik a puha hullámokon. Csak Ő tudhatja hová tart.
