Félhomály
A felmondásomat megelőzően, igyekeztem határidőt is szabni magamnak a későbbiekre vonatkozólag. Elvégre csak nem “lustulhatok el” végérvényesen. :D Úgy határoztam hát, hogy januárban biztosan nem fogok új munkát vállalni és nem is keresek munkahelyet. Olyan dolgokat fogok tenni, amiket nem szoktam, így időben lefekszem majd, sokat alszom, csak leszek, elmélkedek, megfigyelek. Megfigyelem a belső hangomat, ami valljuk be igazán nehéz a hétköznapokon, amikor minden olyan gyors és hangos körülöttünk. Az emberek, a közlekedés, a munka, az otthoni teendők, a tempó, maga az élet. Egy ideje képtelen voltam meghallani önmagam ebben a felfordulásban. Úgy éreztem ki kell vonulnom egy időre ebből a képletből. Kicsit olyan volt, mintha a grabancomnál fogva kiemeltem volna magam az addigi életemből és egy kicsit már-már remetelétbe helyeztem volna át. Nagyrészt tudatos döntés volt ez, de kivételesen nem a racionalitás, hanem az érzelmeim és belső megérzéseim által sugallt gondolat vezérelt.
Érezted már azt, az érzést, amikor a válladat szorító és a gyomrodat mardosó reggeli feszültséget, egyik napról a másikra ébredve, felváltja a béke és a nyugalom?
……mostanáig én sem.
Az első napok végtelen boldogságban teltek és azon gondolkoztam, hogy miért nem előbb léptem meg ezt. De persze az ember nehezen bújik ki a bőréből és azokból a szerepekből is, amelyekben több, mint 30 évig éldegélt. Így rövidesen meg is érkeztek hát a gondolatok. Dolgozni kell, mert anélkül mégis mi haszna van a napoknak?! Jobb híján fizikai tevékenységekben éltem ki magam. Egyfolytában tettem valamit a ház körül. Ennek hála, végre sikerült befejezni több, az otthonunkban időtlen idők óta halogatott projektet. Nagy örömet jelentett, hogy a munkámnak látható, érezhető eredménye van. De pihenni csak nagyon nehezen tudtam.
Időnként persze körülnéztem a munkahelyek végtelen kínálatában is, hátha van valami, ami úgy igazán megdobogtatja a szívemet, de egyre sem leltem. Aztán eszembe jutott ilyen alkalmakon, az önmagamnak tett ígéretem is, miszerint, kaptam egy hónapot, így nem most van itt az ideje a munkakeresésnek.
Ilyenkor aztán feltettem magamnak a kérdéseket: miért vagyok képtelen betartani az ígéretemet? Miért van ennyire szükségem arra, hogy valahol dolgozhassak, elvégre most is megvan mindenem és hát lássuk be az elmúlt éveim nem épp arról szóltak, hogy bármelyik munkahelyemen olyan jól éreztem volna magam?! Akkor miért nem tudok örülni pár hétnyi nyugalomnak? Mit ad nekem egy munkahely, amire annyira szükségem van, hogy feladnám érte azon nyomban, azt a békés állapotot, amiben most élek?
Kellett egy hónap mire rájöttem.
Szinte minden nap kerestem a választ, de csak nem érkezett, aztán egy napokban történt beszélgetést követően végre felébredtem.
………..
