A kölcsönszemüveg
Ahányan vagyunk a világban, annyiféle mentalitás mentén éljük a mindennapjainkat. Csak, hogy néhány kategóriát említsek: vannak a mának élők, a halogatók, a megcsinálom valahogy ’oszt jóvan típusok, a felelősséget hárítók, aztán azok, akik képességeikhez mérten a legjobban elvégzik a feladataikat és vannak a maximalisták, akiknek soha, semmi nem elég. Nem, a 100% sem, elvégre jobb lenne a százhúsz, de annál is jobb az ezer. Én az utóbbi csoportba tartoztam hosszú-hosszú éveken keresztül. A maximalizmus szörnyecskéje már gyerekkoromban megragadta a kezemet és nem tágított mellőlem. Velem volt az oviban, az iskolai tanulmányaim során, a munkahelyeimen és az emberi kapcsolataimban egyaránt. Sokáig büszke voltam rá, hogy ilyen barátom van, gyakorta hangoztattam, hogy nélküle nem lehetnék az, aki. Nélküle nem lennék kitűnő tanuló, nem teljesítenék jól a munkahelyemen, nem lenne annyi barátom és még a családom sem lenne ilyen büszke rám. Évtizedeket töltöttünk együtt és miközben mindenki biztosított róla, hogy mennyire elégedett velem, ő nap, mint nap elmondta, hogy mindez hazugság. Mindaz, amit teszek, sajnos nem elég, sőt mi több, fabatkát nem ér, mert csinálhatnám még jobban, ezerszer jobban. És én hittem neki. Erőmön túl teljesítve, folyamatos belső fájdalmakkal küzdve próbáltam megfelelni a legjobb barátomnak. Hasztalan.
Néhány évvel ezelőtt, megszólított valami egészen új. Színes volt, illatos és szabad. Tele kedvességgel és új lehetőségekkel, pillangókkal, a föld tapintásával és virágokkal. Magával ragadott és én nap, mint nap egyre közelebb kerültem hozzá. Éreztem, hogy minden, a természetben töltött pillanat gyógyít. Minden szabadidőmet a kertemben töltöttem, hozzá menekültem, ha szomorú voltam és akkor is hozzá rohantam, ha éppen boldog. Abban a pillanatban megszűntek a világ gondjai és elcsendesedtek a kavargó gondolataim. Csak Ő volt és én, tökéletes harmóniában. Hálám jeleként tiszteltem, rajongásig szerettem, szépítettem és gondoztam, amikor csak tudtam.
De időközben a régi „barátom” sem feledkezett meg rólam, hiába mondtam neki szüntelen, hogy köszönöm a sok „szép” együtt töltött évet, nélküle is megleszek már. Ő nem így gondolta. Irigy volt az új kertbarátomra, ezért nap, mint nap a fülembe súgta, hogy nem is olyan szép az, nem is teszek érte eleget, nincs is már annyi időm rá, mint régen, mások bezzeg….és szép lassan elhittem. Többé nem láttam olyan szépnek a rajongásig imádott kertemet, amely oly sok nehézségen segített át és töltötte be boldogsággal a szívemet. Már csak a hibáit láttam: a gazszálakat, a kelleténél hosszabb füvet, a formájukat vesztett bokrokat, a hervadó tulipánokat…Dühös voltam rá és dühös magamra is, amiért nem tudom tökéletessé formálni.
Aztán nemrégiben ellátogatott hozzánk egy idegen. Ahogy haladtunk befelé, egymás mellett lépkedve, láttam, hogy mosolyogva szemlélődik a számára új terepen, majd azt mondta: Elképesztően szép helyen élsz. Abban a pillanatban, ez az idegen kölcsönadta nekem a szemüvegét. És én újra tisztán láttam. Láttam a zöld füvet, a gyönyörű virágokat, a méheket, a buja fákat. Láttam a sok évnyi munka eredményét, újra átélhettem azt a pillanatot, amikor szerelembe estem a kerttel sok-sok évvel ezelőtt.
Azóta eltelt pár nap és még mindig a hatása alatt vagyok a történteknek. Az idegennel valószínűleg többé nem fogunk találkozni, de örök életemben hálás leszek neki, amiért aznap kölcsönadta nekem a szemüvegét.
Ami pedig a régi barátomat illeti… Minden nap próbálom megértetni vele, hogy már nélküle is elég jó vagyok. Már nem szeretnék tökéletes lenni, csak boldog. Nem szeretnék mindenkinek megfelelni, csak önmagamnak, még akkor is, ha maximalistaként pontosan önmagunknak a legnehezebb. Már nem hiszem, hogy a maximalizmus jó barát, annak ellenére, hogy tudom, sokunknak van ilyen barátja. Azonban higgyétek el, nincs rá szükségünk. A vérrel verejtékkel elért kitűnő bizonyítvány, a küzdelmek árán fenntartott emberi kapcsolatok, a teljes kimerülést követő előléptetés és az esti pihenés helyett végzett takarítás, a mindig tökéletes otthon érdekében, sosem hozza el az igazi boldogságot. Még mindig hiszem, hogy fontos kihozunk magunkból a legjobbat, de már abban is, hogyha ma éppen úgy sikerül… a Jó - is lehet Elég jó.
Most, hogy már látok, úgy döntöttem, szeretném kölcsönadni ezt a szemüveget. Vedd fel, ha úgy érzed, Neked is szükséged van rá, de ne feledd, csak kölcsönbe kaptad. Ha eljött az idő: Add tovább!