A szarvas-projekt
A karácsonyi időszak körüli készülődés mindig is fontos szerepet töltött be az életemben. Talán ki is mondhatom, hogy a várakozás izgalmát sokkal jobban szeretem, mint magát az ünnepet. A családunkban nagy hagyománya van a dekorálásnak, így november végén bennem is bekapcsol az elő a díszekkel üzemmód. Azonban a díszítésünk és maguk a díszeink sokat változtak az évek során. Egyre kevesebb dekorációt veszek és ha haza is jön velem valami újdonság, az vagy nagyon klasszikus stílusú örökdarab, vagy igazán természetközeli alkotás. Ebben kezdetben nem volt semminemű tudatosság, inkább csak a belső hangomra figyeltem. Mára azonban már hozzáadódott a környezettudatos szemléletem miatti mértékletesség is. A kertünkben a téli időszakban nem is volt igazán jellemző a karácsonyi dekoráció, először tavaly vettünk egy napelemes, melegfehér füzért, amit reményeink szerint sok évig használhatunk majd. Idén azonban megakadt a szemem valami igazán különlegesen és azonnal tudtam, hogy ezt meg kell valósítanom.
Régóta nagy rajongója vagyok Juditu munkásságának, akinek néhány éve kerti tartalmakkal is bővült a repertoárja. Így történt, hogy néhány hete megláttam, hogy milyen csodás szarvast készített a kertjébe különböző faanyagokból. Természetesen rögtön rájöttem, hogy híján vagyok a szakértelemnek és a szükséges szerszámoknak is. Így jött a képbe Apa. :D
Apa pontosan úgy reagált, mint minden hasonló agymenésemre, először nem tűnt lelkesnek, de fejben már abban a pillanatban elkezdte a tervezést és átgondolta a folyamatokat, alapanyag szükségleteket.
Másnap át is jött megnézni, hogy miből élünk. Találtunk agancsoknak, nyaknak, lábaknak, füleknek való faanyagot, de fejhez és testhez szükséges darabokat sajnos nem. Természetesen erre is volt megoldási javaslata. Van a közelben egy fatelep, holnap elmegyünk oda-, mondta. Ez a kaland a szezon eddigi egyetlen havazását követő napra esett, mikor is útra kerekedtünk, hogy megvegyük a szükséges alapanyagokat. Sajnos már ebben a pillanatban tudom, hogy bármennyire is igyekszem, nem fogom tudni írásban úgy visszaadni, ahogy mindez a valóságban történt, de mégis megkísérlem. Nos a kocsiból észrevettük az említett fatelepet és egy hátsó bekötő úton megközelítettük. A telepen először egy lelket sem láttunk, azonban beljebb haladva a havas sárban észrevettünk egy fiatal férfit, aki a szemébe behúzott sapkában, egy géppel aprította a fákat. Apa így odalépett hozzá, hogy megkérdezze vajon ki tudnak-e minket szolgálni ilyen kis mennyiséggel. A férfi nem köszönt és nem beszélt, hanem egy házikó felé mutatott, így hát elindultunk abba az irányba, átkelve a mocsár tengeren. Apa mögé húzódva vártam a folytatást, aki közben bekopogtatott az említett ház viseletes ajtaján. Egy vénséges vén bácsi nyitott ajtót, lába mellett egy foxival. Ismét elmondtunk mit szeretnénk, mire az aggastyán azt válaszolta, hogy persze ad nekünk fát, de menjünk kérjünk a másik embertől. Így hát elindultunk visszafelé, Apa haladt elől, én a nyomában csúszkáltam. Visszaért a fiatal férfihoz, aki még mindig vágta a fát, s közben értetlenül meredt ránk. A másikhoz, a másikhoz! - hallotam a hátam mögül. S mikor hátrafordultam láttam, hogy a bácsi kitaposott papucsaiban, oldalán foxi kutyájával lohol utánunk a nyakig sárban. Így vettük aztán észre, hogy hátrébb volt egy másik férfi is, Apa így elment hozzá, addig én az öregember és a fázós lábait folyton felkapkodó foxi társaságában maradtam. Kiválasztottuk a fákat, lemérték, s mikor a fizetésre került volna sor rájöttem, hogy én szokás szerint túl újmódi vagyok ezen a téren és itt semmire nem fogok menni a bankkártyámmal. Természetesen Apa tudta milyen helyre jövünk, készült készpénzzel, így hát a csomagtartóban a megszerzett javakkal elindultunk hazafelé, hogy egy következő nap nekiláthassunk a munkának.
Ami az alkotást illeti, a kezdet mindig nehezebb, így a két szarvas két külön napon készült, de a másodikkal már nagyon hamar megvoltunk. Először is méretre vágtunk mindent, majd a törzsön kifúrtuk a lábak helyét. Azt hiszem ez a folyamat legnehezebb része, hiszen a lábak nem szálegyenes darabok, így a legtöbb időt arra szántuk, hogy stabilan meg tudjanak majd állni, hiszen maguk a törzsek elég nehezek. Miután ezzel megvoltunk következhetett a nyak, ezt mindkét oldalán megfúrva, fa tiplivel rögzítettük a törzshöz, illetve a fejhez. Utána megfúrtuk a fejen az agancsok helyét, majd a fülek helyét is, amelyeket szintén tiplikkel rögzítettünk. Miután mindezzel megvoltunk, szétszedtük őket, hogy darabokban átszállíthassuk hozzánk. Semmit nem ragasztottunk, mert csak a téli időszakban lesznek kint. Egyben nem tudjuk őket tárolni és nagyon nehezek is, így mozgatni sem lenne egyszerű. Így az Ikea- szarvasok (ahogy elneveztem őket) a kijelölt helyükön összeszerelésre kerültek, majd a lábaik a biztonság okáért csavarokkal rögzítésre kerültek, ezeket azonban ki fogjuk majd venni, amikor elmennek a pihenőhelyükre a téli szolgálatuk végeztével. Ekkor fúrtuk fel a farkukat is, amelyek tobozból készültek. Végezetül felragasztottam a kő orrokat is.
Nagyon-nagyon szerettem ezt a projektet, több okból is. Leginkább azért, mert Apával minőségi időt tölthettem és közösen létrehozhattunk valami igazán különlegeset, természetes alapanyagok felhasználásával. Amikor ezekre a szarvasokra nézek, tudom, hogy sok-sok éven keresztül a kertünk díszei lesznek és mindig emlékezni fogok a történetükre.
