Sarah Paborn - Bogáncsméz

Érdekes, kettős érzéseket váltott ki belőlem a regény. Azt hiszem erre szokták mondani, hogy nem a jó pillanatban talált meg. Mindezt azért gondolom, mert már a tartalma elolvasását követően, rögtön arra gondoltam, hogy ez igazán nekem való sztori. Aztán ahogy haladtam az olvasásával, továbbra is azt éreztem, hogy ez egy olyan téma és egyben sztorifelépítés, amit imádok, igazi komfortzóna olvasmány. Azonban végtelenül lassan haladtam vele, egyszer félbe is hagytam, mert volt egy határidős könyv, amit be kellett fejeznem. Aztán csak nem hagyott nyugodni a gondolat és tovább folytattam, amit végül nem bántam meg. Minden oldalon találtam legalább egy olyan gondolatot, amit aláhúztam volna magamnak, az összegzésem végén a kedvenceimet meg is osztom. Mindezek ellenére sem a szereplők, sem a történet, de még a végkifejlet sem hagyott mély nyomot bennem. Ami a legnagyobb meglepetést okozta, hogy az idős főszereplővel sem tudtam igazán azonosulni, ami azért furcsa, mert a „visszaidézem a fiatalkori szép emlékeimet nénik” karaktere világ életemben közel állt hozzám. Azonban a korábban említett útravaló gondolatok miatt abszolút pozitívan értékelem ezt az olvasmányt és valószínűleg kicsit később újra is fogom olvasni.

No de, hogy a történetről is szóljak pár szót. A regényben Veronika és Ebba életébe kapunk betekintést. Ebba rendkívül népszerű párkapcsolati coach-író, aki férjével való csúfos válását követően egy új férfi oldalán próbálja megtalálni a boldogságát. Azonban ez a kapcsolat is kudarcra ítéltetett és ezzel egyidejűleg a karrierje is leszállóágba kerül. Lelkileg kiégett és pénzügyileg leégett, fogalma sincs, hogyan tovább. Valamiből azonban meg kell élnie, így elvállal egy cikket az egész életen átívelő szerelemről, amelyhez rá is talál egy tökéletes interjúalanyra, Veronikára, aki egy idősotthonban lakik. A két nő sorsa itt kapcsolódik össze és hogy miként? Ahhoz olvasd el kell olvasnod a könyvet. 😊

„A szabadság az, amikor magad mögött hagytad a boldogság makacs kergetését.”

„A tárgyak összetartják az életet, mint ahogy az akác megköti a futóhomokot. Ha drága dolgokkal veszed körül magad, nem veszed észre a többi, alapvetőbb problémát. Ez egyértelmű előny. Lehet, hogy ez a birtoklás lényege. Mindig van valami, amit megpucolhatsz, megjavíthatsz, vagy ami felett sopánkodhatsz. A füvet le kell nyírni. A tölgyfa konyhapultot le kell kenni olajjal. A kávébabot meg kell venni, és le kell darálni. A ruhákat kivasalni, szortírozni. A kerítést lefesteni. Persze úgy is lehet nézni ezt az egészet, mint szabadulást az önmegvalósítás rabságából. Nem kell feltenned a kérdéseket: Mi ennek az egésznek az értelme? Olyan életet élek, amit szeretnék? Mire vágyom? Mi a feladatom itt a földön? Ki az, aki hosszú távon kibírja ezeket a kérdéseket? Nem csoda, hogy inkább fogyasztunk ezerrel.”

„Az apám azt mondja, ha az ember nem tudja, hogyan tovább, mindig csak a következő apró lépést kell megtenni.”

„Olyan kevés ember adatik meg szeretnünk életünkben. Ezt próbálom elmagyarázni a gyerekeimnek, hogy még ha csak tizenéves is valaki, amikor szerelmes, az akkor is jelent valamit. Sőt, talán még többet, mert amikor az ember fiatal, és még nem építette ki a védelmét annyi minden ellen.”

„Akkor miért fél ennyire? Az a kellemetlen érzése támadt, hogy legbelül tudja a választ. Így hangzott: Ne hívd ki magad ellen a sorsot azzal, hogy azt hiszed boldog lehetsz! Soha nem szabadulsz az aggodalomtól. Óvatosan kell élni! A  biztos utat kellene választanod, amin tudod, hogy végig tudsz menni.

„Csak hazaviszem őket a méhkasaikba. De ezek már soha nem lesznek olyanok, mint régen, ha egyszer megérezték a szabadság ízét.”