Más

Mit jelent másnak lenni? Én más vagyok? -tettem fel magamnak a kérdést újra meg újra.

Hogy erre a kérdésre válaszolhassak előbb meg kellene tudjam fogalmazni, mi a más ellentéte. A normális? A többség? A megszokott? A nem kirívó? Az átlagos? Azok az emberek, akik a környezetemben élnek? Vakon tapogatódzva igyekeztem minél inkább hasonlítani egy fogalomhoz, amiről tulajdonképpen, soha nem tudtam teljes bizonyossággal, hogy mit takar igazán. Na, de hogyan is?

………………………….

Belépek az óvoda kapuján, összeszokott csapat, én meg csak az utolsó fél évre csatlakozom hozzájuk... Más. De rögtön befogadnak. Következtetés: normális vagyok, éppen olyan, mint mindenki más.

Iskola: új környezet, új emberek, új aggodalmak. Más vagyok, vajon feltűnik majd nekik? Mit szólnak majd, ők a többség? Elnyerem az elfogadásukat? Elnyerem. Újra és újra.

Elvégre:

 Ő a jótanuló, aki másokat sosem nyomna le, hogy kitűnhessen. Milyen kedves.

A gyerek, akit mindig barátok vesznek körül és soha senkivel nincs konfliktusa. Milyen mázlista.

A lány, akinek a szülei nem váltak el és van egy öccse is. Klasszikus családmodell. Milyen jó neki.

Szép ház, nagy kert, saját szoba, ruhák, játékok, háziállatok, medence. Milyen szerencsés.

Még a templomba járás is érdekli, pedig a családja nem is gyakorolja a keresztény hitet. Milyen klasszikus gondolkodású.

Megvan a normális jelvény ismét. Megnyugodhatok pár évre. Nagy levegő - kifúj.

Gimnázium: úristen, ide már aztán tényleg biztosan nem leszek elég jó, elég normális. Mert milyen is normálisnak lenni? Halljam csak! Család? Pipa. Jó jegyek? Pipa. Kedvesség? Pipa. Barátok? Pipa.

Farmer, póló, finom smink… - De úgy tetszik az a fekete ruha, a fekete rúzs, a fekete haj, erős szemsmink. És mi van, ha finomítva, de beleviszem ezeket a stílusomba? Akkor talán csak kicsit leszek más….

Aktuális menő zenék… -  De olyan megnyugtató és egyszerre felpezsdítő volt az a rock zene, amit Zsófival hallgattunk…. És mi van, ha csak fülessel hallgatom, de nem reklámozom. Az még belefér, nem?

Klasszikus lányszoba…lehetne fekete (felejtsd el)… Olyan csodás volt a Krisna-völgyben. Mintha hazaértem volna. Legyen hát narancssárga és piros, színek és illatok. Rikító. Legalább nem fekete, nem?

Kompromisszumok sorát alkalmazva közelebb kerülhetek a normálishoz. Nem?

Nem.

……

Miért kell úgy kinézned, mint a halálnak? Temetésre mész? Vehetnél fel végre valami színeset. Fekete bárány. Gyászhuszár.  És ez a hajszín, mint egy sapka. A férfiak a barna hajú nőket veszik feleségül. Az ilyen lányok nem feleségnek valók. Nő nem jár ilyen bő ruhákban. Nem vagy kövér, de azért igazán leadhatnál pár kilót. Kisbálna. Mi az, hogy nem eszel húst? Állandóan füstölőszag árad a szobádból. Mi ez a zene és ezek a filmek. Kitől örökölted te ezt? Nem rossz a négyes, de kijavíthatnád. Túl komolyan veszed az életet. Miért nem lazítasz? Gyere bulizni, pasizni kell. Legalább egy vbk-t igyál már. Egyél már valamit, elfogysz! Miért egy fiú a legjobb barátod? Beleőrülsz a tanulásba….

-          Akkor hát minden igyekezetem ellenére mégiscsak más vagyok?

…………………………..

18 vagyok. Főiskolára megyek, elvégre kiválóan végeztem a gimiben. Immáron platinaszőkén. Szolibarnán. Vékonyan. Átlag ruhákban. Jó jegyekkel. Barátokkal. Mostanság így néznek ki a menő lányok. Akkor hát én is. Hátam mögött hagyva a megszokott életem, húzom a piros kis bőröndöm egy új város felé.

Eredmények? Pipa. Barátok? Pipa. Család? Pipa. Új kapcsolatok? Pipa. Kinézet? Pipa. Akkor miért érzem magam még mindig másnak? Kibaszottul idegesítő.

-          Miért akarsz mindig mindenkinek megfelelni? A lelked mélyén nem vagy te ez a szende jókislány. Majd rájössz. (mondta Ő, aki szintén más volt és én rajongva szerettem)

……………………..

Igazából most, hogy igazán távol vagyok mindentől és mindenkitől…és úgysem tudok nem más lenni….kipróbálhatnám milyen úgy Istenigazából másnak lenni, nemde? - gondoltam.

Fent, lent. Fent, lent. Fent, lent.

Nem megy ez nekem. Belém van kódolva, hogy mindenáron normális akarjak lenni. Skatulyát akarok. Egy fiókot, amit, ha kihúzok mindig ugyanazt találom. Egy tükröt, amiben mindennap normálisnak látom magam. Csendes elmét. Klasszikus életpályát.

De legbelül megfékezhetetlenül vonz minden és mindenki, ami és aki más. Sötét dallamok, festett arcú férfiak, fülledt hangulatú bulik, átvirrasztott éjszakák, Baudelaire, művészlelkek, hippik, zenészek, az igazán különleges emberek, festmények, India és a vallások, húsmentes ételek, testékszerek és tetoválások, izgalmas élettörténetek, filozófia és pszichológia, a nagy beszélgetések, az újszerű gondolkodás, a tudás, az élet igazi értelme, spiritualitás, misztikum, természet, fekete szín, a különlegesség, a rejtelmesség, a megfoghatatlanság, a megismételhetetlenség, az extrémitás, a nem megszokott…….a MÁS. Vonzódom hozzájuk, s közben a  lelkem mélyén mérhetetlenül irigy is vagyok rájuk. Rájuk, akik mernek mások lenni.

Éveken át játsszuk ezt a macskaegér játékot. Megfeszít, elereszt. Normális. Kicsit más. Nagyon más. Inkább újra normális. Csak az nem, hogy nem ismerem fel a mintát. Még a nagyon másban is keresem a skatulyát. Ha fekete a ruha, legyen csak az. Elvégre, ha holnap rózsaszínt veszek fel, összezavarja a képet. Kiesek a kategóriából, már nem lehet rám akasztani a címkét. Pedig annyi címkét aggattam magamra. Félek, hogy így majd nem tudnak hozzám igazodni, s én sem hozzájuk. Ki fognak taszítani ők, a normálisak. Így hát folyton folyvást visszafogom magam, elnyomom magam, szürkítem magam, cenzúrázom magam, csak hogy nehogy túl sok legyek vagy éppen túl kevés. Rögeszmémmé válik, hogy megfeleljek mindenkinek, s a képnek, amely a fejemben él. Tulajdonképpen működik is a dolog, a többség akceptál, mint a kedves, mindig mosolygós, áldozatkész lányt, akivel könnyű jóban lenni.

Hiszen én is közéjük tartozom! Vagy nem?

Hát nagyon nem.

S ezt azon kevesek is észreveszik, akik átlátnak az üvegbúrán. Ők. A szintén mások.

……..

Napról napra sajátítom el az önazonosság tudományát, amelynek része, hogy már nemcsak tisztában vagyok vele, hogy más vagyok, hanem egyre gyakrabban meg is élem.

Sokat agonizáltam be merjem-e vállalni a szürke hajat. Bemertem. A környezetemet meghökkentette, de aztán imádták. Éveken át azonosultam vele, a skatulyám része lett, de most gondolkozom, hogy inkább platinaszőke leszek megint. Miért ne?

Évtizedek óta a ruhatáram 95%-a feketéből áll, de most van néhány igazán csajos, színes, virágos ruhám. Nagyon imidzsidegenek. Imádom őket!

Járhatok szoknyában, annak ellenére, hogy protézisem van.

A gót, metal bandák közé Ava Max is simán belefér.

Baudelaire szerint is oké néha limonádé sztorikat olvasni.

Gaspar Noe és Dr. Szöszi egy este? Szerintem teljesen rendben van.

A személyiségemmel egybeforrt empátia is elvisel néha egy-egy nemet mondást, még ha a legfontosabbaknak szól is.

Pszichológia és spiritualizmus egymás mellett? Tök oké.

A teljesítménykényszeres évek után, beiktathatok egy kis pihenést.

A földes körmök könnyedén átváltozhatnak szexi vörössé.

Érdekelhet a Krisna-tudat és a természetközeli „witchy” téma egyszerre.

Büszkén vállalhatom a liberális gondolataimat, amellett, hogy klasszikus családmodellben élek.

Szerethetem egyik pillanatban a csendet, és a slow életet, de a másikban egy fékevesztett, hangos bulit.

Kedvesség és a vadság, erő és gyengeség, fény és árnyék egy személybe gyúrva…

és még sok minden, kéz a kézben járva, tökéletes harmóniában.

Mert más vagyok. Nem férek bele a skatulyákba.

Immáron büszkén vállalom, hogy nem is akarok.